A magyar vitorlázás legendái
Csernussi Endre

Nem azért került a legendás vitorlázók közé, mert verhetetlen versenyző volt, bár nyert Kékszalagot és más versenyeket is. ő azok közé tartozik, akik nélkül nem volt és ma sincs vízi élet, hangulat, szerethető valóság.

Ha megérkezem egy vitorlástelepre, klubba, kikötőbe, nem csak a vízzel, a hajóval való találkozást várom. Sőt! Gyakran nem is kifejezetten a vitorlás hiányzik, hanem bizonyos fajta emberek társaságára vágyom. Akik többek, mint pusztán részei ennek a hajós világnak. Ha ők nincsenek ott, halottan üres a táj. Lehet versenyző, lehet hajóács, gondnok vagy Franyó a talicskájával. Nem az a lényeg, hogy miért van ott, hanem hogy oda való. Általuk születik a harmónia, velük teljes az alkotás, a tó varázsa.
Csernussi Bandi bácsival a kilencvenes években rengeteget beszélgettem Agárdon. ő volt az egyik biztos pont a vitorlás telepen. Számíthattam rá, hogy ha megérkezem az Alba Regia Építők klubházba, rövidesen ő is előkerül valahonnan hatalmas kulcscsomóját csörgetve. Megesik, hogy az ember rosszkedvű, sok a baja, éppen rosszkedvűen tekint a világra. Ha ilyen hangulatban találkoztam vele, pillanatokon belül elszégyelltem magam a legkisebb pesszimizmusomért is. Nem azért, mintha ő különösebben lelkendezett volna bármin. Idős korában, ahogy már én ismertem, folyamatosan küszködött az asztmájával, fél marék gyógyszert kellett szednie még azon kívül is, de ha megkérdeztem hogy van, az "én kitűnően!" válasznál roszszabbat soha nem hallottam tőle. Pedig, mint a legtöbben akik végigélték a huszadik századot, kapott az élettől ő is.
A vitorlázás élete szerelme volt. Versenyzett, túrázott, a Balatonon élt. Aztán versenybíráskodott is, és szívesen, szeretettel dolgozott a fiatalokért. Két fiából szintén vitorlázó lett. Endre fiatalon meghalt, Gábor a versenyzés mellett az MVSz-ben a technikai bizottságot vezeti.
Utoljára a lakásán találkoztam vele. 1997. november 5.-én, alig két hónappal a halála előtt beszélgettünk.
- 1918-ban édesapám révén Keszthelyen ismerkedtem meg a vitorlázással. Volt az iskolának egy sporttelepe, ahol a tornatanár adott bérbe vitorlásokat, csónakokat, és az akkoriban divatos juturnát - lapátkerekes, de kézzel hajtott csónak -, ami a vízibicikli elődje volt. Az első meghatározó vitorlás élményem négyéves koromból való. Apámmal elmentünk a Szent Mihály domb alá, Vonyarcvashegyre. Kitört a vihar, és mi behúzódtunk a nádba. Később, még mindig a viharban szépen visszavitorláztunk Keszthelyre. Akkor még pamutkötelek sem voltak, a hajón minden kötél kenderből készült. Mire megérkeztünk apám két keze csupa vér lett.
Édesapám nem volt rendszeres vitorlázó, de gyakran bérelt hajót, órákra, napokra. Keszthely után sok időt töltöttünk Balatonkeresztúron. 1921-ben, Balatonberényben egy hajóácstól bérelt nekem egy vitorlást. Ezzel kezdetben csak közvetlenül a part mellett mehettem, felügyelet mellett, aztán később megengedték, hogy a barátaimat is elvigyem. Tizenhatosnak titulált, 4-5 méter hosszú hajó volt. Kétoldalt egy-egy pad helyezkedett el, onnan ment az irányítása. Hátul a kormányosnak nem volt külön ülése, hanem a kötél- és a kormánykezelés is a padról történt. Gaffos nagyvitorlája és aránylag kis fockja volt, az árbocát pedig le lehetett hajtani.
A balatonkeresztúri nyarak után kimaradt egy időszak a vitorlázásban, mert édesapám máshová került dolgozni, és vele együtt mi is. 1938-ban nősültem, a családdal Szemesen telepedtünk le. Persze nem saját villában, hanem - egész nyárra, tavasztól őszig - béreltünk egyet személyzettel, mindennel együtt. Ott már megint sokat vitorláztam. Az első fiam a kis Fináczy Marcival majdnem egyidőben született. Az öreg Marcinak volt egy huszonötöse, és a bátyjának, Fináczy Bélának is egy másik. Ezekkel a hajókkal járkáltunk el közösen vitorlázni.

- Mikor kezdett versenyezni?
- 1945-ig mindig csak bérléses alapon vitorláztam. A háború végén, a déli parton rengeteg hajót elsüllyesztettek, nehogy a németek felgyújtsák őket. Balatonbogláron került víz alá a Glória (negyvenes cirkáló) és a Detta (fa ötvenes) is. A kiemelés után, 1946-ban a Glóriával kezdtem versenyezni. Később négyen Czakó Tiborral,
Tötössy Bélával és Pataricza Imrével megvettük a Dettát, a mai Fortunát. A hajót eredetileg Rupchich László rendelte a fia, Iván részére. A Balatonfüredi Hajógyárban Benacsek (Hankóczy) Jenő tervei alapján indítottak egy sorozatot. A hajót a megrendelő igényei és pénztárcája szerint építették fa vagy vastesttel, vas-, ólom-, illetve betonkieles változatban. Ez volt az első, sorozatban gyártott tőkesúlyos hajótípus. Tehát négyen együtt versenyeztünk, de én nagyon sokat tekeregtem egyedül is a vízen. Volt bójám Szemesen, Kenesén, Balatonfüreden is. Később, a BSE tagjaként a klubhajóval, a Kenese ötvenessel is versenyeztem. Előfordult még az is, hogy versenyre menet a Kenesével húztam a Dettát, mint egy bocit.
- Hogyan készültek a versenyekre?
- A balatoni ötvenesek között Tóth Kálmán Kámája volt a nagymenő. Sokat gyakoroltunk együtt. Volt egy különleges sebességmérő eszközünk, amit a vitorlaállítások ellenőrzéséhez használtunk. Ez egy gumikötélre és egy hosszú kötélre kötött lukas pénzből állt. A hajók oldalára csíkokat ragasztottunk, és azon figyeltük, hogy melyik hajónak mikor volt a legnagyobb a sebessége. Ennek figyelembevételével állítottuk a vitorlákat és az árbocokat. Ezt a gyakorlatunkat mondhatni oktatták. Akkoriban ugyanis télen szokás volt visszaemlékező, és tapasztalatátadó elméleti foglalkozásokat tartani. Sztahó Tibor, aki egyetemi tanár volt, ezeken az összejöveteleken éveken keresztül emlegette a páros felkészüléseinket.
- A Detta hogy ment?
- Könnyű, de betonkieles hajó volt. Gyenge-közepes szélben raumban gyors. Volt olyan Földvár-Keszthely oda-vissza verseny, illetve szalaggal díjazott futam a bajnokságon, amit megnyertem a Dettával. A hatvanas évek elején adtuk el. Utána Füredre kerülve versenyeztem a Rabonbánnal, a Kicsuval, ami egy huszonötös jolle volt, és csillaghajóval is.
- Egy akkori bajnokság mennyiben volt más?
- Futottunk túra-, és pályaversenyeket is, de még nem olimpiai rendszerűeket. Akkoriban nagy ötvenes mezőny volt. Külön jelölték a vitorlán, de együtt versenyeztek a balatoni ötvenesek (BV jelzéssel), mint például a Schőmer család hajója a Csillag, vagy a Krampusz és mások, valamint a tengeri ötvenesek (VM jelzéssel). Ilyen a Káma, a Kaláris, vagy a tőlük eltérő formájú Marco Polo. A hajók vezetői és legénységeik nagyon szoros barátságban éltek. Ma már sokkal idegenebbek az emberek egymással.

- Mikor indult először Kékszalagon, és melyik volt a legemlékezetesebb?
- A háború utáni első Kékszalagon már indultam, és utána mindig részt vettem. A legemlékezetesebb persze az, amikor megnyertük 1969-ben! Gyere, nézd meg itt van kitéve a Szalag a másik szobában! A Rabonbánnal mentünk. Berta Lajossal kormányoztunk felváltva. Velünk volt Balogh Gyuri, akit pipás Baloghnak hívtak, és Selmeci Gyurka.
Az egész versenyen északi, északnyugati szél fújt. Az első, kenesei bójáig tartó szakaszon nem mentünk jól, utána a Siófok felé cirkáláskor kétfelé vált a mezőny. Mi a déli part felé mentünk, de az sem jött be. Viszont a szorosba érve teljes szélcsend várt. Beálltak a hajók, és összegyűlt az egész mezőny. Mintha új rajt lett volna. Megjött a friss északnyugati szél. A harmincasok és a negyvenesek voltak elől. A Kékmadár Farkas Lacival sokáig vezetett, aztán a Trinidad, amin Debrőczy Tibor kormányzott. Mi fent az északi part alatt mentünk. Késő este kerültük a keszthelyi bójahajót. Itt már vezettünk, de nem tudtunk róla, mert ott nem mondták meg senkinek sem, hogyan áll a versenyben. Visszafelé egészen a Csuhiig (a györöki nádas csücsök) maradtunk az északi parton, és onnan áthúztunk a déli felé, Fonyód elé. Ott mentünk végig, a parttal majdnem párhuzamosan. Láttuk, hogy a másik oldalon jobban jönnek a hajók, de aztán azoknak leállt a szél, mi viszont még vettük délről a csövet. Reggel futottunk be, de a pontos időre nem emlékszem.
- Mikor kezdett zsuriskedni?
- Szénásy Jóska hívott először az ötvenes évek elején. Aztán ha nagyhajós verseny volt, akkor indultam, ha kishajós, akkor meg bíráskodtam.
- Hogyan került a Velencei-tóra?
- A hetvenes évek elején Reinhardt Gyuri mindig elhívott zsuriskedni. Amikor pedig a gyerekeket hozta a Balatonra, az EVIG-telepre, akkor én több táborán ott voltam segíteni. Amikor Füreden megtörtént az MTK és a Vörös Meteor Egyetértés klubok egyesülése, én nem túl kedvezően nyilatkoztam az esetről. Ezért aztán elvették a hajót, a Rabonbánt, és nem versenyezhettem vele. Ekkor teljesen áttelepedtem Agárdra.
- Mikor versenyzett utoljára?
- 1976-ban. Amikor elvették a Rabonbánt, megszűnt számomra a versenyzés.
- Nem hiányzik?
- Hát hogyne hiányozna! Nem csak a versenyzés, hanem nagyon hiányzik a Balatonon való mászkálás. Az nagyon. Mert egyedül is rengeteget vitorláztam a Dettával. Este, ahol voltam, a nádas közelében leengedtem a horgonyt, reggel fölszedtem és mentem tovább. Ez gyönyörű volt, és nagyon hiányzik.

Ruják István